Gépélmény

A legrégebbi usability-s irányelvek között is megjelent már a visszafordíthatóság elve, vagyis minden felhasználói akcióra legyen egy másik akció, amivel visszatérhet a korábbi állapothoz. Közkeletű néven ez az undo ("Visszavonás") (például Shneiderman szabályai a Designing the User Interface-ből).

Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy megengedjük a rontás lehetőségét a felhasználónak, nem fogja stresszelni magát minden kattintás előtt, hogy mit fog elrontani véletlenül. Egyértelmű, hogy a felhasználónak ez jó.

Azonban vannak olyan műveletek, amikor nem igazán lehetséges a visszafordítás, például egy lemez formázása, egy számításigényes művelet végrehajtása vagy (hogy egy köznapi példát is mondjak) egy levél elküldése.

Ezekben az esetekben biztosíthatunk előnézetet, ahol a felület nem csak leírja, hogy milyen változásokat fogunk végrehajtani ("The disk is going to be formated"), hanem konkrétan tesz utalást a változásra.

Mikre gondolok? Például lemez formázásánál egy szabvány "are you sure" kérdés felett szerepeljen egy "ilyen volt - ilyen lesz" ábra, műveletnél egy becslés, hogy mennyi ideig fog tartani (legalább az hogy sok), vagy levél elküldésénél a levél szövege. (Mellesleg egy hasonló megoldást szoktak használni fórumoknál, a poszt elküldése előtt megmutatják amit leírtál, hogy biztos így akarod, kicsit megelőzve egy flamewart.) Egy további jó példa a nyomtatási kép, mint papír pazarlás megelőzendő.

Egyébként az előnézetnek nem feltétlenül kell kapcsolódnia egy külön dialógus ablakhoz (rákérdezős képernyőhöz), szerepelhet az indítási gomb mellett is.

Nyílván a nem undo-zható esetekben meg kell gondolni, hogy szükség van-e hasonló intézkedésre vagy nem, ugyanakkor ez egy jó módszer lehet a visszafordíthatóság elvének alkalmazására. Mindezek mellett azért továbbra is az a legjobb, ha van visszavonás műveletünk.

A Facebook hírfolyamában egy kedves lehetőség a beküldött link, státuszüzenet satöbbi "Like"-olása, ami talán arra jó, hogy az ember ismerősei egy kattintással értésére juttasák az írónak, hogy tudomásul vették, "tetszett nekik". Ennek megvan az az előnye, hogy a comment-tel ellentétben nem kell megfogalmazni semmit, így az ember sokkal szívesebben használja, kisebb erőbefektetést igényel.

De nézzük csak a következő példát:

Ez Michael Jackson halálhíre, és valahogy kifejezném az egyetértésemet, anélkül hogy bukdácsolnom kéne a szavak között, de erre csak a Like maradt. Most akkor ez azt jelenti, hogy tetszik nekem, hogy meghalt? Bizonyára nem. Vagy ha valaki azt közli, hogy éppen fogorvoshoz kell mennie, tetszik, vagy nem?

A Google a hasonló esetekre (amikor valamit megjelölhet a felhasználó) a csillagot használja (példa a GMail-ből):

Ennek segítségével a jelölés egy semleges, érzelmi töltettől mentes szimbólumot kap, a csillagot. (Jó, lehetne arról vitatkozni, hogy a csillaghoz is kapcsolódhat pozitív élmény, de még így jelentősebb részben múlik a felhasználón, hogy milyen tartalmat, különösen érzelmi téren, kapcsol hozzá).

Tanulság a következő: óvatosan kell bánni a weben használt szavak érzelmi jelentésével. Egyrészről mert nem jó a felhasználók (adott esetben vásárlók) érzelmeit megésrteni, másrészről nemjó, hogy ha a felhasználókat olyan helyzetbe kényszerítjük bele, ami számukra érzelmi szempontból gondot okozhat.

Olvasom Katie Scott cikkét a mostani interactions-ban, és (többek között) egy nagyon jópofa ötletről ír, hogyan lehet releváns felhasználói adatokat gyűjteni.

A módszer a folytonos on-line jelenlétből adódó információhalmaz kihasználásán, amihez ennek az életstílusnak az elterjedésén kell ("Using ubiquity to our advantage"). Vagyis fogjuk a nyílvánosan elérhető csatornákat: twitter, blogok, facebook, fényképmegosztók, youtube, és egy adott dologhoz (pl.: esemény vagy téma) kapcsolódó adattömeget kibányászunk akár keresés segítségével. Ezután a kapott adatból megfelelő módszerrel lehet is információkat kigyűjteni. Az a sejtésem, hogy itt kicsit komolyabb módszereket alkalmazva mélyebb mintákat is lehet találni, bár ehhez ki kéne próbálni egy hasonló adatgyűjtést.

Scott a cikkben a következő példát hozza, Flickr segítségével azonosítják, hogy egy szakmai vásáron milyen tartalmak mozgatták meg az emberek fantáziáját és mi volt az, amit figyelmen kívül hagytak.

Ennek az adatgyűjtési módszernek az előnyét ott látom, hogy közvetlen felhasználói adatok gyűjthetők a kisérletekkel járó herce-hurca nélkül, szinte minimális erőfeszítéssel. De talán a hátránya is itt van, vagyis a a rendesen előkészített kisérlettel szemben jobban kell figyelni az adatok torzulásaira. (Megjegyzem, a cikkíró ezt a fajta adatgyűjtést inkább előnyként emeli ki, a kinyert adatok életszerűsége miatt).

A tanulság az, hogy a technológiai (vagy egyéb) változásokból eredő trendeket követni kell, sőt meg kell tanulni kihasználni az eredményesebb munka érdekében.

Az Interfaces a brit ember-számítógép interakcióval foglalkozó társaság (British Computer Society, kb. a helyi NJSZT szakosztálya), az Interaction negyedévente megjelenő lapja. Az elmúlt években megjelent számai mind letölthetőek itt pdf formátumban.

A régebbi számokban is sok érdekes cikk van, és több minden is megtalálható, mint blogokon keresgélve. Különösen az tetszik, hogy aktuális akadémia kutatásokat is bemutatnak (pl.: a My PhD rovat). Ráadásul az amerikai kiadványokhoz képest több a releváns, európai információ.

Nielsen legújabb Alertboxos cikkében (Guesses vs. Data as Basis for Design Recommendations) ismét arról ír, hogy jobb tényleges felhasználói adatok, mint hasraütés (irodalmi adatok) alapján design döntéseket meghozni. Persze ebben igaza van, a felhasználói rétegek és a design-ek változatossága ezt biztosan megköveteli a közvetlen adatgyűjtést.

Viszont nagyon mulattam az egyik megjegyzésén:

Bár jobb, ha a szüleidtől származik mérési adat, mintha sehonnan, de nem igazán javaslom, hogy ez alapján hozz design döntéseket. A családod tagjai valószínűleg ügyesebbek, mint az átlag felhasználó (hiszen Te is ügyesebb vagy, mert értesz a usability-hez).

A hallgatóimnak az elmúlt 3 félévben már rutinszerűen adok fel megfigyeléses feladatot a terepi adatgyűjtést erősítendő. Ők rendszeresen a könnyen elérhető "felhasználókat" célozzák meg: családtagok, párok, kollégák, évfolyamtársak, barátok. A "szociális közelségből" adódó ügyesség ellenére még így is szoktak meglepő eredményeke jutni (beleértve azt is, hogy a vizsgált szoftverek célcsoportjai részben átfedést mutatnak ezekkel a felhasználókkal, pl.: egyetemi tanulmányi rendszer). Vagyis ha még ebben a szűkebb körben is születnek új felismerések, nem is meglepő, ha még szélesebb körből vállogatva még több új információra számíthatunk.

A tanulság a következő: ha készen van egy design terv, legalább két-három másik (azon a projekten nem dolgozó) kollégánkkal vagy családtagunkkal végezzünk egy formális vizsgálatot, hogy a nagy bakik kiderüljenek.

Most vettem észre, hogy egy régebbi Nielsen riport az accesibility-ről ingyenesen letölthető:

Beyond ALT Text: Making the Web Easy to Use for Users With Disabilities

Nagyon jó, egyrészről rengeteg fénykép van benne, másrészről 75 részletesen megmagyarázott irányelv, harmadrészről részletes kutatási útmutató, amiből önmagában is sokat lehet tanulni. Mindez a Nielsen tanulmányoknál megszokott részletességgel és minőségben.

Huh, mikor lesz időm részletesen végigolvasni...

Éppen arról levelezünk, hogy az egyetemi könyvtárba milyen szakirodalmat kellene megvenni. Nos a helyzet az, hogy saját tapasztalatom szerint a hallgatók gyakorlatilag már nem járnak könyvtárba, a szakirodalomra inkább az interneten keresnek rá, amiben bőven benne van az is, hogy egész szakkönyveket töltenek le ebook-ként.

Ennek két okát látom, egyrészről ott van a költségfaktor, olcsóbb az ingyen, mint az 5-10-20 ezer forint egy komolyabb szakkönyvért. De legalább ilyen fontos (és mi a szempontunkból érdekesebb) a használatóság kérdése.

Ha meg akar venni az ember egy szakkönyvet, akkor vagy elcaplat a boltban, és jobb esetben azonnal megveheti és viheti haza, rosszabb esetben mászkálhat utána napokig. A másik lehetőség az internetes rendelés, ekkor az internetes vásárlás nyűgjein túljutva (kis izgalom, hogy ellopják-e a kártyaszámát vagy nem, azonosítások, béna űrlapok) megjön valamennyi időn belül (ha nem veszik el / sérül meg szállítás közben).

Ennek eredményeképpen ott lesz a kezében a papír alapú könyv, ezt jobb esetben használni is tudja. Szerencsére most már terjedőben van egyes kiadványok esetében, hogy digitálisan is megkapja, és akkor tud benne pl.: keresni, de ez még elég ritka.

A fenti folyamattal szemben, letöltéssel jóval egyszerűbb a módszer: beírja az ember a könyv címét + pdf/ebook a google-ba, és letöltési sebességtől függően rövid időn belül ott a szakkönyv a kezében, digitálisan (kereshetően). (Minél speciálisabb a szakirodalom, annál nehezebb megtalálni, de egyetemi hallgatói szinten ez működik.)

A kereshetőséget többször hangsúlyoztam, ez szakkönyvek esetében különösen fontos. Ugyanis az ilyen könyveknél többnyire nem szükséges a fedlaptól-fedlapig olvasás, hanem csak egyes részekre, illetve fogalmakra vagyunk kiváncsiak. Ezt segítik különböző módszerekkel, pl.: tárgymutató, tartalomjegyzék. Használhatósági szempontból viszont jobb a szabadszavas keresés.

Most a DRM-ről inkább nem is beszélek, amikor pl.: a megvett digitális könyvet nem lehet olvasni csak egyfajta, dedikált eszközön.

Azt gondolom, hogy használhatósági szempontból jóval egyszerűbb letölteni, hiszen a felhasználók célja itt nem a vásárlás maga, hanem az adott könyvben található információk felhasználása, ami miatt szeretnének minél kevesebb időt tölteni a vásárlás folyamatával. Plussz a digitális, kereshető forma jobban is támogatja a felhasználást.

Használhatósági szempontból a tanulság a következő. Amíg a vásárlások nem jutnak legalább olyan használhatósági szintre (illtve jobbra, hiszen a költségfaktort is ellensúlyozni kell), mint a letöltések, addig mindig előnyben lesz. Mondjuk az is egy megoldás, amivel a jogvédők próbálkoznak, hogy a letöltések kényelem faktorát próbálják csökkenteni, lenullázni.

Azt gondolom, ahogy programozói oldalról megjelentek az agility-s fejlesztési módszertanok, úgy a usability oldalról is felmerült az igény gyakorlatban jobban használható módszertanok iránt. Úgy tűnik, hogy a klasszikus fejlesztési modellek (amelyek főként a vízesés modellre építettek) bár elvileg jónak tűnnek, de a gyakorlatban jóval kevésbé sikeresek.

Ma keresgéltem egy kicsit agility és usability témakörben, és találtam egy nagyon jó előadást, Alan Cooper beszél az agility és usability közti kapcsolati lehetőségekről,  hasonlóságokról. Az előadás címe "The Wisdom of Experience".

A tanulság elsősorban az, hogy nemcsak jól illeszkedik egymáshoz a két módszer, de kifejezetten jól kiegészítik egymást (pl.: például felhasználói adatok gyűjtésében), mindkét társaság igényli és jól ki tudja használni az együttműködést.

A Westendben lévő T-Pontból érkeztem éppen. Amikor az ember belép, akkor egy sorszámgeneráló géppel találja magát szemközt, feltételezem ez arra való, hogy ne álljon a tisztelt vásárlósereg sorba (ez így tényleg kulturált elgondolás). Ez egy érintőkijelzős eszköz, amber bepötyögi, hogy mit szeretne, és gép kiad egy sorszámot a megfelelő ügyintézőhöz. Egyszerűen hangzik, de én mégis nehezen boldogultam vele.

1. Kezdeti képernyőn két gomb: "T-Mobile" és "T-Home". Ok, T-Mobile.
2. Írja be a telefonszámát. Remek, mire odaérek az ügyintéző már tudja ki vagyok, gondoltam, persze a valóságban ez csak annyit jelentett, hogy az ügyintéző a cetliről olvasta fel. Feltételezem, hogy néha még ez is jó, mert ha pl.: az ügyfél nem beszél érthetően. Másrészről meg az ügyfél is elütheti.
3. Következő képernyőn egy alapkategorizálás: "Aranykártyás", "Sim elveszett", "Új előfizetés" és talán volt még egy. Amire végigolvastam, és dönteni tudtam volna, lejárt valami időkorlát, és visszaugrott az indítóképernyőre (GOTO 01), pedig nem olvasok lassan, és nagyjából tudtam is mit akarok. Kicsit mérgelődve, de ismét számbeírás, és előre elhatároztam, hogy villámgyorsan rányomok az aranykártyás menüpontr.
4. Következő képernyőn legalább 15 lehetőség volt, elsőre végig se tudtam olvasni, és már váltott is vissza az indítóképernyőre. Mérgelődés ismét, aztán nagyon gyors döntés másodjára (ami nekem kellett, az második volt, és tippeltem, hogy a többi lehetőség között nincs olyan, ami még jobban illik rám).

Így már azt is értem, hogy más helyeken miért áll egy külön ügyintéző a sorszámozó gép előtt, akinek csak az a dolga, hogy sorszámokat osztogasson.

Tanulság 1. Míg az első választó képernyő jó kategorizálást jelentett (elveszett SIM stb.), a másodikon már túl sok volt a választási lehetőség (feltételezem nincs 15 féle kiszolgáló, max 2-3 féle), ez a felhasználót megzavarja, és túl sok időt tölt a választással. Nehéz jó kategóriákat kialakítani, de azért törekedni kell (pl.: vásárlás, szervíz, számla?).

Tanulság 2. Több időt kell hagyni választásra. Ha az ügyfél nem rutinból nyomja a gombot, hanem legalább egyszer végig kell olvasnia, pláne ha sokat kell gondolkoznia rajta (a hivatalos szóhasználat nem követi a köznapi szóhasználatot és ez extra effort), akkor az 5-10 másodperces küszöb nem elég. De legalább legyen valami visszajelzés, hogy "most már mindjárt lejár az időd, döntsél", amit esetleg hossabítani lehet. De még jobb, ha inkább 30 másodperc az időkorlát, egy nagy "Vissza" gombbal megspékelve. Ha telefonszám meggondolások miatt van ez (nehogy valaki más telefonszámát elszedhesd), akkor azt miért nem a folyamat végén kérik be, új előfizetők esetén "Még nem vagyok T-Mobile előfizető" gombbal támogatva?

Minden rendszer biztonságát a használhatatlanságig lehet fokozni, mint a régi mondás tartja.

Miközben a rendszerek biztonsága a leggyakrabban az emberi tényezőn múlik, viszonylag kevés előrelépés van a biztonsági megoldások használhatóvá tételében. Vagyis hiába vannak újabb és újabb password policy-k, ezeket az emberek egyre kevésbé tudják helyesen használni. Nehéz sok jelszót megjegyezni, pláne ha azok megfelelő erősségűek (pl.: Ng4%dX26ggwl$), a biometriai azonosítók nem igazán megbízhatók és n+1 hardveres tokent magunkkal cipelni sem igazán jó.

Egy érdekes kisérlet erre a UsableLogin. Ha jól értem ez egy speciális password manager, ami a jelszavaink helyett képeket rak be, ezáltal az emberi képi felismerésre alapozva az azonosítást. Viszont a jelszavakat továbbra is tárolja valahol (praktikusan a saját gépen), ezért nem teljesen értem, hogyan is lesz ez biztonságosabb, mint pl.: a Firefox saját password managere. Kb. ott is elég egy jelszót megjegyezni, amit itt egy kép vált fel. De a koncepció mindenképpen érdekes.

Tanulság: teljesen jogos az a felvetés, hogy a biztonsági követelményeket sokkal inkább az emberi teljesítőképsséghez kell igazítani, de továbbra is kérdéses, ennek mi a legjobb módja.